Úgy kezdődött, hogy új munkakörbe kerültem. A heti értekezleteken azt éreztem, hogy rekedt vagyok, elmegy a hangom. Nem tudok hangosan, érthetően beszélni. Megalázónak, méltatlannak éreztem az új feladatot, amit kaptam. De nem mondtam nemet. Nem tudok nemet mondani.
Szeptember volt. 2011 szeptembere. A rekedtség állandósult. Fájt a torkom. Nem lepett meg különösebben. Mióta az unokáim minden vírust hazahordanak az óvodából állandósult a nagymama-kór, ahogyan egy barátnőm nevezte. Nem is törődtem vele. Hetekig fütyültem az egészre, pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Ültem a számítógép előtt, dolgoztam és köhögtem. Újságíró vagyok. Interjúkat készítek. Interjúkészítés közben is köhögtem. Meg a munkahelyemen, a szerkesztőségben is. Éjjel is, nappal is. Mélyen köhögtem, nehezen felszakadón. Aztán felszínesen, ugatásszerűen, órákon keresztül. Meg rohamszerűen, fulladozva. Köhögtem akkor is, amikor az unokáimmal játszottam, és akkor is, amikor leültem a tv elé. Evés közben is köhögtem. Végigköhögtem a fiam születésnapját, köhögtem miközben a mikulászacskókat töltöttem, és a karácsonyi ajándékok után rohangáltam. Az íróasztalom mellé állított szemétvödör óránként megtelt a kidobott papírzsebkendőkkel.
Nem kéne orvoshoz menned? Kérdezte a párom, aki kezdte nehezen viselni az állandó köhögésemet.
Áh, mondtam, elmúlik.
Nem kellene orvoshoz menned? Kérdezte a fiam, pedig előtte igyekeztem titkolni, hogy egyre rosszabbul vagyok.
Már jobban vagyok, hazudtam. Jövök ki belőle.
Rendszeres vevő lettem a patikában. Először köptetőt vettem. Megittam néhány üveg szirupot. Hiába. Vettem köhögéscsillapítót. Azt is bevettem. Azt is hiába. Orrcseppet, vitamint, hurutoldó teát, nyugtató meg feszültségoldó, elalvást segítő, vénynélküli készítményeket. Egy vagyont költöttem el, hiába.
Orvosnál volt? Kérdezte már a patikus is.
Nem mondhattam meg az igazat. Most már mennék, de félek.
24 órából 18-at végigköhögök
December elején már annyira köhögtem, hogy minden rohamnál elengedett a hólyagom. Ekkor gondoltam először arra, hogy így nem érdemes élni. Amikor az ember bepisil, jobb, ha feladja.
Persze nem adtam fel. Nem olyan könnyű azt. Vettem betétet és köhögtem tovább. Ültem a számítógép előtt és minden leadott cikk után bújtam az internetet. Elolvastam mindent a köhögésről, s egyre biztosabb voltam benne, hogy rák. Nem lehet más. Tüdő-, vagy gégerák. Inkább tüdő. Anyám is tüdőrákban halt meg. A családban a tüdőbetegségek családi halmozódást mutatnak. Valószínűleg végstádium. Már fulladok is.
Mert már fulladtam is. Félelmetes érzés volt. Váratlanul jött, szorítani kezdett a mellkasom, és nem tudtam, hogy mit kell tennem. Azt gondoltam, levegő kell, levittem hát sétálni a kutyát. Felmentem vele a hegyre. A Gellért-hegyre, meg a Normafához. S nagyon lassan jobban lettem. Legalább is már nem akartam megfulladni. Csak köhögtem. Annyira köhögtem, hogy néha már megjelent a vérfolt a zsebkendőmön. És fogytam. Decemberre öt kilót.
Már a munkahelyemen is észrevették. pedig ritkán mentem be. Csak értekezletekre. Szerencsém van, otthonról dolgozom.
Voltál orvosnál? Kérdezték.
Voltam, hazudtam, Másról kezdtem beszélni és minden köhögési rohamnál kimentem a mellékhelyiségre.
Pedig nem mentem orvoshoz. És nem mentem máshová sem. Ha mégis, hát egy palack víz kíséretében. Mert ha rám jött a köhögés, kortyolgatni kezdtem. Ez volt az egyetlen eszközöm. Vizespalackkal jártam interjút csinálni, színházba, vendégségbe. Egyre rosszabbul néztem ki. Három hónapja köhögtem ekkor. Amikor köhögtem, véres lett a zsebkendőm. Amikor köhögtem, bepisiltem. Amikor köhögtem, úgy éreztem meghalok. És mindig köhögtem. 24 órából 18-at biztosan.
Hogy miért nem mentem orvoshoz?
Nem tudom. Az orvos, mint lehetőség nem volt benne a sorskönyvemben. Gyerekként úsztam, kamaszkoromtól szinte minden reggel edzettem. Futottam, spinningre, stepre, aerobicra jártam, télen síeltem, nyáron bicikliztem. Büszke voltam a fizikai állapotomra. Büszke voltam arra, hogy minden gödörből képes voltam eddig kimászni. S bebeszéltem magamnak, hogy képes leszek erre most is. Már nem azért bújtam az internetet, hogy megtudjam, mi bajom van, hanem azért, hogy megtudjam, hogyan másszak ki belőle.
Amikor először megfordult a fejemben, hogy mentőt hívok
Féltem a karácsonytól. Nálunk a karácsony nagy, családi ünnep, közös gyertyagyújtás, gyerekek produkciói, ajándékosztás. Előtte iszonyú rohanás, takarítás, készülés, fa díszítése, ajándékok csomagolása. Nem tudom, hogy miért, de szégyelltem, hogy beteg vagyok. Nem akartam, hogy a családom tudja. Talán azért, mert soha nem voltam beteg. soha nem voltam kórházban, betegállományban. Talán azért, mert túl sok cikket írtam arról, hogy a betegség jelzés, figyelmeztetés, amiért valamit rosszul csinálunk. Úgy éreztem a betegség bélyeg, nem vagy teljesértékű, ha beteg vagy. Így neveltek.
Nem volt hát elég, hogy alig élek, még titkoltam is. Szenteste előtt bevettem mindent, amivel köhögést lehet csillapítani. Ittam a vizet, és próbáltam észrevétlen maradni. Ma sem tudom, hogy a családom mennyit vett észre abból, hogy nagy a baj. Valahogy túléltem a karácsonyt. De soha rosszabb ünnepem nem volt.
December 31-én estére újévi koncert jegyünk volt. Én, aki imádtam színházba járni, ezen az őszön csak szenvedni tudtam ott is. Kétszer fordult elő, hogy el kellett jönnöm előadás közben, mert nem akartam a köhögésemmel zavarni másokat. Féltem az újévi koncerttől. S mivel féltem, jobban is köhögtem. Délután hat körül kezdtem érezni azt a furcsa bevezető nyomást a mellkasomban. Már tudtam, hogy mi következik. A fulladás. Két tenyeremmel támaszkodtam a sublóton, mert könnyebb volt levegőt venni. Így éreztem legalább is. Később, amikor már diagnosztizálták az asztmát nálam olvastam, hogy szinte mindenki így tesz, amikor befullad.
De a kifejezést is csak jóval később ismertem meg. Akkor, azon az év végi napon, még nem tudtam semmit arról, hogy asztmás vagyok. Nem tudtam azt sem, hogy mit tehetnék ellene. Nem tudtam, hogy pihenjek, vagy mozogjak inkább, nem volt ellenszerem. Kiszolgáltatottan álltam ott, s talán ez volt a legborzalmasabb. Arra gondoltam, mentőt kéne hívni, mert ünnep van, nincs kihez fordulni, nem kapok levegőt. Meghalok.
Már tudtam, hogy ez nem fog elmúlni magától. Talán egy kicsit jobban leszek, de újra és újra előjön ez a semmihez sem hasonlítható érzés. Végül, mire beértünk a Kongresszusi Központba, elmúlt a mellkasomról a szorítás, a koncertet még élveztem is. Egy kicsit.
Mentőt hívok
2012 első napjai fokozódó rémületben teltek. Naponta befulladtam, de egyre csak halogattam a kivizsgálást. Mígnem január 16-án a készülődő mellkasi szorítás ellen levittem gyönyörű tibeti terrier kiskutyámat sétálni. Titi tízéves volt akkor, s jött engedelmesen. Pontosan tudta, hogy bajban vagyok.
A szokásos kört tettük meg a Gellért-hegyen. Feleúton voltunk, amikor azt éreztem, hogy már egyáltalán nem jutok levegőhöz. Kora délután volt, tél, hideg. Lélek se járt az utcán. Nem tudtam segítséget kérni senkitől. Egészen biztos voltam benne, hogy ennyi volt. Vége. Ziháltam. Vonszoltam a kutyát, húztam magam mögött, próbáltam sietni, levegőhöz jutni és nem tudtam már visszatartani a vizeletem. Bepisiltem. Valahogy mégis hazajutottam. Rátenyereltem a kaputelefonra és beleszóltam a páromnak, hívj mentőt. Bár a Budai Mentőállomás csupán kétsaroknyira van tőlünk mégis jó tíz percbe telt, mire kiértek. Közben eleredt a hó. A mentős orvos nem ijedt meg egyáltalán. Mi a panasz, kérdezte. Megfulladok, mondtam. Bólintott. Mint, aki azt mondja, jó. Pedig nem volt jó egyáltalán. Bepisiltem, mondtam neki. Nem baj, válaszolta. Pedig baj volt, nagyon is. Kaptam valami infúziót. Jobban lettem. Mi lehet ez, kérdeztem tőle. Mégis csak orvos. Felhúzta a vállát. Sok minden lehet, nehéz megmondani. Kösz, sokat segített, mondtam volna legszívesebben. Mi legyen, kérdezte. Kórházba vigyem, vagy kivizsgáltatja magát ambulánsan. Ön mit javasol? Én a kórházat. Ott gyorsabban megy. Ezt beláttam. Nem húzhatom tovább.
A kórházban
A törökbálinti Tüdőgyógyintézetbe vitt a mentő. Mint a zárójelentésből kiderült 40 mg solumedrolt nyomtak belém infúzióban. Mire odaértünk jobban voltam. Hoztak egy kerekes széket. Nem akartam beleülni. Minek? A mentős azt mondta, muszáj. Neki engem fel kell tolnia az osztályra, s át kell adnia. Darab, darab. Már fordultam volna vissza, de persze nem lehetett. El kellett számolniuk velem. Arra gondoltam, ez az, amitől egész felnőtt életemben rettegtem. Kórház. Hatágyas szoba, végstádiumú, önmagáról semmit sem tudó, csontsovány, idős asszony, aki amint a nővérke beteszi, az orrából azonnal kitépi az oxigént adagoló csövet. Ennek később különös fontossága lesz. A mellettem lévő ágyon a középkorú asszony a tüdőbiopszia eredményére vár, s szinte félóránként lemegy a hóval borított kertbe elszívni egy cigarettát. Az orvosok nem szólnak. Már mindegy.
Amikor másnap reggel megjön az eredmény, kiderül, hogy az asszonynak operálhatatlan, kissejtes tüdőtumorja van. Az osztályvezető orvosnő, nem szépíti a helyzetet. Megmondja őszintén, hogy gyógyíthatatlan. Azért felajánlja a kemoterápiát. Az asszony belekapaszkodik a reménybe. Miközben a folyosón fel s alá sétálok, hallom, hogy nővérkék azt beszélik, ők biztosan nem engednék a kemót, életük utolsó heteit biztosan valami kellemesebb dologra fordítanák. Ezt minden esetre megjegyzem, egyszer még jól jöhet. Sajnálom az asszonyt és az jár a fejemben, hogy rám is ez vár. Vagy nem?
A vizsgálatokat jó ütemben elvégzik. Szinte futószalagon megy az egész. Kardiológia, EKG, szívultrahang, mellkasröntgen, légzésfunkció, hallásvizsgálat. Labor. Éjszakára altatót kérek, de azzal se tudok aludni. Viszont nem is fulladok. Egész éjszaka járkálok a folyosón, hallgatom a nővérkék beszélgetését. A mellkasröntgenen látnak valamit. Hát ez az. Ettől féltem. Az osztályos orvos azt kérdezi, mikor voltam tüdőszűrésen.
Persze nem tudom.
Be kellene hozni a legutolsó röntgen leletet. Megoldható?
Megpróbálom. Telefon a páromnak. Gabi elmegy a tüdőgondozóba, kikéri, behozza. És behozza a laptopomat is.
26 órát vagyok kórházban, de többet tanulok életről, és a halálról, mint rendes menetben 26 hónap alatt. Miután kiharcolom, hogy hazaengedjenek, órákon át várok a zárójelentésre. Addig is tanulmányozom a különböző tüdőrákok túlélési esélyeit. A kissejtes és nagysejtes, a laphámos tumorok operálhatóságát. Már biztos vagyok benne, hogy rákom van, s részletes tervet készítek, minden kezelési lehetőségre.
Mire a zárójelentésem elkészül, vizsgázni tudnék tüdődaganatokból.
Jöjjön be, mondja a főorvos asszony. Fáradt, de figyelmes. A közepébe kérdezek. Rák? Nem biztos, de lehet. A röntgenen a mellkas takarásában van egy árnyék, ami bármi lehet.
- Hogyan derül ki?
- CT kell hozzá. Sajnos. Öt hét múlva tudok legközelebbre időpontot adni.
Asthma irányába kivizsgálás javasolt
Ventolint kapok. Elmagyarázzák, hogy mit kell csinálni, ha azt érzem, hogy fulladok. Ez is valami. Legalább nem rögtön halok meg. Jön a gyerek, hogy mi van. Mondom, még semmi. Nem akarom megijeszteni. Három telefonnal kiderítem, hol van a legközelebb magán CT. Másnap hívom őket. Mondom, tömeges tüdőkaput miatt van egy időpontom az állami egészségügybe. Öt hetet kellene várni. Önöknél? A hölgy kedves. Most szeretne jönni, vagy délután? Sima CT negyvenöt, ha ellenanyag is kell, akkor hatvanezer forint. Délután megyek. Elég nehezen telik a délelőtt. Kolléganőm vigasztal, nem lesz semmi baj. Persze, gondolom, de azért jólesik. A vizsgálat simán lezajlik. Jól tűröm a kattogást, az alagutat. Jó vagyok önuralomból. Másfél óra múlva mehetek a leletért. Soha hosszabb másfél órát! Közben az jár a fejemben, ha nem tudnám kifizetni, hogyan bírnék kivárni ezzel a rettegéssel öt hetet.
Aztán letelik a másfél óra. Megyek vissza. Kicsit remegek. A recepciós szenvtelen: a doktornő már várja, mondja. Ajaj!
Belépek az orvosi szobába, s a doktornő köszönés helyett azt mondja. Nem rák.
Muszáj röhögnöm. Micsoda egyetemleges tapasztalat mondatja ezt, így vele. Hát mindenki a ráktól reszket?
Igen, mondja. De ez nem az. Ez gyulladás. A háziorvosa meg fogja mondani, hogy mi a teendő. Ekkor még nem tudom, hogy ráálltam a futószalagra, mely allergiateszteken, szteroidokon, inhalációs készülékeken, heti, havi légzésfunkciós vizsgálatokon át a diagnózisig vezet. Asthma bronchiále. A tüdőgyógyásztól megkérdezem, mik a kilátások. Azt válaszolja, hogy ha rendesen szedem a gyógyszereket, nem fázok meg, nem terhelem túl magam, nem megyek füstös helyre, és nem stresszelek, ő a gyógyszereket beállítja, s én tünetmentes leszek.
Jó, de mikor fogok meggyógyulni?
Az asztma nem gyógyítható, válaszolja. De jól karbantartható betegség.
A kutyám meghal helyettem
A légzésfunkciós eredményeim csapnivalóak. Hosszú diagnózis, antibiotikum kúra, tablettás és belélegzős hörgőtágító és szteroid készítmények. Rohamoldó. Kontroll egy hét múlva. A következő 13 hónapot azzal töltöm, hogy eleinte hetente, aztán kéthetente, majd havonta, végül kéthavonta tüdőgyógyászhoz járok. De pontosan tudom, hogy ezt nem akarom. Bújom az internetet, érzem, hogy találok valamit, ami segít. Azon a napon, amikor megtalálom, és először kipróbálom a Buteyko-féle légzésterápiát, a kutyám, gyönyörű, tízéves tibeti terrierem, leesik a lábáról. Akkor döbbenek rá, hogy a kutya hetek óta rosszul van. Keveset eszik, a ház előtt pisil, nem akar sétálni. Akkor, amikor én már kezdek jobban lenni, ő egyre rosszabbul van. Furdal a lelkiismeret. Miattam beteg. Azóta beteg, hogy azon a rettenetes téli napon, fulladozva végigvonszoltam őt a Gellért-hegyen. Akkor lett beteg, s én oda sem figyeltem rá, annyira el voltam foglalva a saját bajommal.
Titi fekszik a párnáján, és én elsírom magam. Ölbe veszem és viszem az állatorvoshoz. Hagyja. Vért vesznek, megröntgenezik. Várni kell a laborra.
Hashártyagyulladás, mondja az orvos. Nem biztat. Mit tehetünk? Sírom el magam. Talán infúzióval segíthetünk a szervezetének, hogy úrrá legyen a betegségen. Próbáljuk meg. Naponta viszem infúzióra. Már nem tud felállni. A negyedik infúzió előtt, ülök a rendelő előtti padon. Ölemben Titi kutyám, hirtelen nagyon nehéz lesz. Mire beérünk a rendelőbe, már nem él. Meghalt helyettem.
A halála utáni napon bejelentkezek légzéstanfolyamra. Már az első napon megszűnik a mellkasomban lévő nyomás. Soha többé nem kell rohamoldót használnom. Fél évig még hordom a Ventolint magamnál, a biztonság kedvéért. A tüdőgyógyásznak nem szólok. Azért nem, mert amikor először megkérdeztem tőle, hogy létezik-e valamiféle légzésterápia, mely segít, hogy kevesebb gyógyszert kelljen szedni, azt válaszolta felejtsem el. Ilyen nincs. Ne is próbálkozzak, fölösleges pénzkidobás. Bízzak a gyógyszerekben és ne féljek. Az inhalációs szteroidok nem kerülnek bele a szervezetbe, csak a hörgőkig jutnak el. Nem vitatkoztam. Minek? Nem árultam el neki, hogy nem szedem az általa felírt gyógyszereket, nem használok rohamoldót, és mégis jól vagyok. Elmentem az időnkénti légzésfunkciós vizsgálatokra. Nem beszéltünk róla, hogy mitől jók. Ő azt gondolta, a helyesen beállított gyógyszereknek köszönhetjük mindezt. Én tudtam, hogy nem.
Azért kivártam, amíg az orvos is elismeri, hogy meggyógyultam.
- május 6-án, megkaptam az utolsó diagnózist. Így szól. Az elvégzett kontrollvizsgálat szerint panaszmentes. Fizikális vizsgálattal a pulmok felett kóros eltérés nem hallható, légzése tiszta. Légzésfunkció: normál paraméterek. Teendő jelenleg nincs. Kontroll kb. 3 hónap múlva.
Azért a diagnózis maradt továbbra is a vizsgálati lapomon: Asthma br. incip. GOR.
Ekkor határoztam el, hogy megírom. De mivel egy történet nem bizonyíték, megkerestem olyan embereket, akik a betegség hozzám hasonló mély vagy még annál is mélyebb gödréből másztak ki. Gyógyultak meg, vagy lettek tünetmentesek.
Dogossy Katalin újságíró saját története
(A képek illusztrációk, mesterséges intelligenciával készültek.)