Dr. Konstantin Buteyko

Konstantin Pavlovics Buteyko 1923. január 27-én született egy ivanicai (Kijevtől 150 km-re található) kis fölműves közösségbe. Örökölve édesapja gépek iránti lelkesedését, Konstantin a Kiev Polytechnic Institute-ba (Kijevi Politechnikum) iratkozott be, mígnem tanulmányainak a II. Világháború vet véget, amikor is Buteyko beállt hazája hadseregébe. Háborús élményei hatására sürgető késztetést érzett arra, hogy tanulmányozni kezdje, amit ő csak úgy hívott „a létező legbonyolultabb gépezet” – az emberi szervezetet.

1946-ban beiratkozott a moszkvai Első Orvosi Intézetbe, amely később a Lomonoszov Egyetem része lett.

Harmadévesként elkezdett dolgozni az osztályvezető akadémikus, Jevgenyij Mihajlovics Tarejev irányítása alatt működő klinikai gyógyászati csoportban. Ezidő alatt az Intézetben Buteyko egy olyan gyakorlati feladatot kapott, melynek része a betegek légzésének megfigyelése. Órák százait töltötte a betegek ágya mellett ülve, rögzítve a haláluk előtti légzési jellemzőiket. Észrevette, hogy a halál közeledtével egységes és erőteljes mélylégzés lép fel. Ennek a fokozódásnak a feljegyzésével Buteyko arra jött rá, hogy a mért adatokból gyorsan képes megállapítani, hány napja vagy órája van még hátra a betegnek. Ez az eset meghatározta Buteyko jövőbeni érdeklődésének irányát.

1952-ben, az Intézetben kitüntetéssel végzettként, Buteyko folytatta a kísérletezést függetlenül a hasonló irányvonalaktól. Egészséges alanyokat kért fel arra, hogy lélegezzenek mélyeket egy bizonyos ideig, és azt tapasztalta, hogy ez szédülést, émelygést, és erőteljes fulladási tüneteket okozott náluk, mint például asztmás légzést és köhögést, esetenként ájulást. Tanárai akkor ezt az agy oxigénnel való túltelítettségével magyarázták.

Független kísérleteinek második hónapja alatt Buteykonak az eszébe ötlött, hogy bizonyos betegségek a mély légzés következtében fejlődhetnek ki. Ő maga magasvérnyomásban szenvedett egy ideje, és gyakran tűnődött az okán. A széndioxid szintjének megmérésével Buteyko rádöbbent, hogy testében a széndioxid szint alacsonyabb, mint a referencia szint. Feltételezte, hogy ha ez az alacsony szint a túllégzés következménye, akkor a légzését korrigálva kezelhető a rendellenesség.

Azonnal elkezdett magán kísérletezni. Hamarosan kifejlesztett magának egyfajta visszafogott légzési módot. Úgy tapasztalta, hogy a légzését csökkentve bizonyos tünetek, mint pl. a fejfájás és a gyors szívverés szintén csökken. Mikor fokozta légzését, a tünetek visszatértek. Buteyko nyugtázta, hogy megtalálta betegségének okát. Azon nyomban elkezdett megtervezni egy programot, mellyel a beteg légzése gyorsan és hatékonyan mérhető, és – amennyiben szükséges – megváltoztatható. Hamarosan teljesen meggyógyította magát.

Buteyko újra és újra ellenőrizte elméletét a betegein. Mérte a légzését asztmában, torokgyulladásban és más betegségben szenvedőknek, és immár meglepetés nélkül fedezte fel, hogy mindannyiuk légzése a túllégzés kategóriájába esik. Egy elfogadható szintre módosítva ezen betegek légzését, Buteyko normalizálni tudta a széndioxid szintjük visszaesését és rohamaik azonnal megszűntek. Amikor arra kérte őket, hogy térjenek vissza a korábbi légzési szokásukhoz, a rohamok kiújultak.